Két hete voltam egy állásinterjún. Azóta sem hívtak vissza, mégis egyfajta jó érzés maradt bennem. Öt éve vagyok ugyan azon a munkahelyen. Már egy jó ideje nem érzem jól magam, sőt meglehetősen rossz hatással van rám.
Amikor egy ember beleragad egy helyzetbe, legyen az egy rossz iskola, egy szar kapcsolat, vagy egy fos munkahely, akkor egy idő után úrrá lesz rajta a beletörődés. Utálja mert nem találja a helyét, próbál alkalmazkodni, majd próbálja a körülményeket alakítani. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ha sikerül happy end, ha nem sikerül akkor meg ott van a hülye kudarcélmény. Mert először ott áll az ember, hogy nem oké. Aztán próbál idomulni, változtatni (saját magán és másokon is) de nem sikerül. És akkor ott van a dilemma, hogy vajon miért? Felteszi az ember a kérdést, hogy ki a hülye?
1. nem jó a hozzáállásom, nem tudok alkalmazkodni, szarul dolgozom és mindezeket nem tudok változtatni
2. nem jó a főnök (többi kolléga) hozzáállása, nem tudnak alkalmazkodni, szarul dolgoznak és mindezeken nem tudnak, vagy nem akarnak változtatni.
Persze hajlamosak vagyunk kifelé fordulni, hogy mindenki más a hülye, csak én nem. Én mindig a két eshetőség között vacilálok. Van amikor teljesen meg vagyok győződve róla, hogy az, hogy nem működnek a dolgok ez nem az én hibám, aztán van, hogy átesek a ló másik oldalára, hogy: de ha ebbe meg ebbe más lennék, vagy más lettem volna.
Bármi is az valóság, a kialakult helyzet már megvan, elszaródott, elromlott, nem nagyon van már visszaút. És az ember ezt nem hajlandó elfogadni, hogy nem tud változtatni a helyzeten, és ez durva kudarcélmény. Pedig a világ legegyszerűbb dolga az, hogyha valami nem megy, akkor kicsit erőltetjük, aztán továbbállunk és keresünk valahol máshol sikerélményt. Ez kb. az állásinterjú után esett le. Hogy mekkora egy idióta vagyok, hogy itt eszem magam, hogy mennyire gáz, hogy nem lehet normális keretek közé terelni a dolgokat, mikor semmi mást nem kellene csinálni, csak váltani, kilépni a szituból. Az állásinterjún kurvára szimpatikus volt, hogy a főnök megmondta kerek-perec, hogy mi a szitu. Nem úgy mint itt, hogy azzal vagyunk elfoglalva, hogy hogyan csomagoljuk be a szart aranyfóliába, hogy csinos legyen. Kő keményen ott megmondta a faszi, hogy ezt meg ezt kell csinálni, és a módját is, mondta, hogy kemény elvárások vannak, de ezért a fizetés sem kevés. Totál korrekt volt, nekem meg jó volt találkozni egy ilyennel, mert már totál elszoktam tőle. Szóval ki kell rángatom magam a mocsárból és váltani kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése