életfelfogás

Ma reggel beérek a munkahelyemre, csörög a telefonom. A bérlőm volt, közölte, hogy valószínűleg fel kell mondania a lakást. Rögtön sötét felhők kezdtek gyülekezni az agyamban. A faszom, most akkor hogy lesz? Vissza kell fizetni a kauciót (ami persze még véletlenül sincs meg), ha nem tudom kiadni, fizethetem a lakáshitelt abból a fizetésemből, amiből amúgy sem jövök ki. Teljesen rágörcsöltem, ráparáztam az egészre. Aztán eljött a pont, hogy a faszom. Mit nyekergek itt? Nem vagyok normális, hogy mennyire meg tudok feszülni olyan problémáktól, ami igazából nem is probléma, csak megváltozott helyzet. Nem terveztem, az tény. A srác már több mint három éve ott lakik és nem gondoltam volna, hogy mostanában lelécel. Rájöttem, hogy annyira bele vagyok süppedve a hétköznapi rutinba, hogyha valami váratlan helyzet jön közbe, teljesen kétségbe tudok esni, hogy baszki, most ez gáz, most ez hogy lesz, nem tudom megoldani... stb. Belegondolok, hogy eddigi életem során hányszor gondoltam azt, hogy mennyire durván kilátástalan helyzetben vagyok, aztán kellett rajta agyalni, kellett bele energiát fektetni és végül minden megoldódott. Nem mondom, hogy nem volt küzdés, de összességében, ha kívülről nézem az életem, egész jól elboldogulok. Nem azt mondom, hogy a mostani helyzetet leszarom, mert nem várom, hogy a sült galamb a számba essen, fogok rajta agyalni, meg intézek, tervezek, szervezek, megvalósítok. Egy dologra nem vagyok hajlandó, ráparázni. Jó ez így hülyeség, mert én alapvetően parás típus vagyok, inkább azt mondom, hogy próbálok tudatosan nem parázni.