Munkahelyek úgy általában

A barátnőm munkahelyén kirobbant a balhé. Elküldte nekem, hogy milyen levelet írt a főnökének, ami olyan levél volt, amihez persze nálunk nem szoktak. A munkavállalók nem mernek ilyet lépni, a munkáltatók meg, hát rólunk inkább máskor. Ez a kis gondolatmenet jutott eszembe, és küldtem el a barátnőmnek:
Tudod ebből a levéltől az jutott eszembe, hogy mi magyarok mennyire kibaszott torz társadalom vagyunk.
Van bennünk egy hihetetlen nagy szolgalelkűség. Egy ilyen hülye feudális berögződés, hogy fent vannak az urak és alul a szolgák.
Az urak elvárják, hogy minden kényük kedvük szerint legyen, de főleg kuss legyen, és mikor nem így van ki vannak akadva.
Akik meg "alul" vannak belemennek a játékba, kussolnak, pusmognak, nem merik kimondani a dolgokat, ami állandó feszültséget szül, végül geci nagy balhéhoz vezet.
Tiszta középkor baszki. Minket nem érintett meg a felvilágosodás, az érték alapú társadalmi berendezkedés. Hogy a munkavállaló és a főnök ugyan azon oldalon van, egy közös célért dolgozik, és ahogy a munkáltatónak vannak elvárásai a beosztottal szemben, ugyan úgy elvárásoknak kell megfelelni a munkáltatónak is. De nálunk nincs kölcsönösség, bennünk egy egészen torz, beteg működési mechanizmus van. Felül idióta főnökök, alul szolgalelkű dolgozók. De ez a rendszer így nem működik, emberölő, lélekölő, ezért folyamatos a feszültség, a konfliktus, és időről időre átrendeződés van, ezért folyamatosan cserélődnek az emberek, nincs stabilitás, nincs biztonság, szar munka van végezve.
Keveset tudok a munkahelyedről, de nekem ez jött le: idióta főnök, aki nem ért hozzá, ezért szar minden. a munkavállalók meg pudingok, kussolnak, először magukban, majd egymás között elégedetlenek, de kimondani hangosan, hogy a főnök is hallja, azt egyik sem meri. és szépen lassan nő a feszkó, aztán jön a helyi hülye (üvegtigrisben volt: te vidéki vagy? vagy helyi hülye? :)) akinek tele lesz a fasza az egész hülye cirkusszal. Kicsit borul a bili, kijön a feszkó, talán átrendeződnek kicsit a viszonyok, (de inkább nem, csak mindenki lehiggad, mert ki lett engedve a gőz), és minden megy a maga útján tovább. A helyi hülye tükröt tart az egésznek, hogy ez mennyire silány szar így, de sem a szar főnök, sem a szolgalelkű alkalmazottak nem akarják meglátni benne magukat. Vagyis tudatosan nem, tudat alatt fogják az adást, hogy ez így nem jó, de inkább nem veszik.
Ja és persze a végén még az van, hogy mindenki a helyi hülyére mutogat ujjal. A főnök szemében egyértelmű áruló, szarkeverő stb., a kollégák szemében meg egy ilyen bizarr képződmény. mert hülyének nézik, mert szembe menni a főnökkel (mert szolgalelkűek és fel sem tételezik, hogy az van rendjén, hogyha nem oké valami, akkor igen is szembe megyünk vele), és közben utálják, mert tudják, hogy ő baszki legalább ki merte mondani, én meg milyen beszari vagyok, hogy nem.
Tudom nálunk is ez van. Szemtől szembe nekem mindenki mondja, hogy ilyen gáz így, olyan gáz úgy, aztán utána meg megy a bájolgás, mintha minden a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nézd majd meg. Most hogy balhé volt a munkahelyesen, talán lesz némi átrendeződés, de lényegében vissza fog állni minden a maga kis beteg állapotába.
Kis magyar reality.
Engem az vigasztal, hogy az ilyen emberek (degenerált főnökök, szolgalelkű alkalmazottak) sosem fognak letenni semmit az asztalra. Sosem hagynak igazi nyomot maguk után semmiben. Felszínes életük, felszínes emberi kapcsolataik, folytonos szorongás (mert tudják,hogy ez így nem oké, és fosnak tőle, hogy megváltozik, mert valódi értékek mellett ők nem tudnának labdába rúgni).
Az a baj, hogy nagyon kevés helyi hülyét ismerek, de a legnagyobb baj az, hogy nem csak én ismerek keveset, hanem baromi kevés is van.
De hidd el, belül mindenki helyi hülye akar lenni, csak nem mer. :)
Szóval én úgy gondolom, hogy az erkölcsi dicsőség a helyi hülyéknél van, és ez nekem mindennél többet jelent, nem az a dicsőség, hogyha felismerjük, hogy gáz van, és magunk között megbeszéljük, hanem merünk is lépni valamit.

vicceslány

Van egy kisbarátom. Így nevezem, mivel hozzám képest kis takony. Jó persze nem takony, mert már felnőtt ember, választópolgár, sőt már diplomája is van, de mégis hozzám képest kis takony, mert 22 éves. Amúgy egy jó kiállású magas csávó, tehát még alkatra sem egy kis csipa, de valahogy nekem olyan öcsis. Lehet, hogy ez a korral jár, hogy azt hiszem, mert idősebb vagyok jópár évvel, ezért kapásból én vagyok a nagy tapasztalt nővérke. A családban én vagyok a kistesó, és sokáig voltam olyan közegben, ahol mindenkinél fiatalabb voltam, így sosem voltam olyan szerepben, hogy én voltam az idősebb, így nem is tudok mit kezdeni ezzel. Minden esetre magamban úgy hívom, hogy kisbarátom.
Kisbarátom néha elereszt valami durva poént, amit persze nem bírok szó nélkül hagyni, aztán én is belendülök. És azt hiszem néha egészen durván jó poénokat nyomok. Vagy jó durva poénokat nyomok, akár írhatjuk így is. Ma meg is kaptam kisbarátomtól, hogy "vicceslány". Azt hiszem ezzel a jelzővel ki vagyok békülve.

puding

Az egy dolog, hogy hétfő van, és leírhatatlanul utálom a hétfőket, de egy reggeli kis közjáték még rá is tett az amúgy sem fényes kedvemre. Be kellettem menni ma a régi irodámban. Ott beszélgetett az utódom egy kollégával. Gondoltam nem vagyok paraszt, nem vágok közbe. Állok, várok, de a csaj csak nem hagyja abba, beszélget és nem néz rám, nem veszi fel velem a szemkontaktust. Ott álltam mint egy darab szar, gondoltam megvárom még rám kerül a sor, mert ugye az ember illedelmes, nem vág bele más szavába, főleg nem, ha az mással beszél. Közben megjött a főnök, az a kolléga aki a csajjal beszélt elhúzott, és a főnök elkezdett dumálni a csajhoz. Ott álltam, és látványosan levegőnek lettem nézve az új csaj meg a főnök részéről is.
Komolyan nem hiszem el, hogy emberek ennyire nem bírnak viselkedni. Gyávák, mert nem mondják ki, hogy figyelj, ha valami kell, telefonálj, vagy írj e-mailt, de ne gyere be, mert nem látunk szívesen, kellemetlen a jelenléted, vagy akármi. De ezt nem lehet elvárni, ez túl egyenes lenne, inkább nagy látványosan át van nézve rajtam, hogy ugye nem kell kimondani, ez olyan tudd, hogy értsd helyzet. Pedig szerintem ez a lehető legpudingabb viselkedés.

30 év

Lassan közeledek a 30. születésnapomhoz. Fura, mert már hónapok óta nosztalgikus hullám fut rajtam át. Annyi minden eszembe jut a múltból, sok olyan dolog amik már évek óta nem jutottak eszembe. Vannak baromi jó és kellemes emlékek, van amire nem jó szívvel gondolok, de azok is alakították erősen mostani helyzetemet, jelenlegi énemet. Nem mondom, hogy nem lehetne jobb életem, nem mondom azt, hogy elértem mindent amire vágytam, de ha mérleget kell vonni, akkor azt hiszem elmondhatom, hogy 30 éves koromig sokat és az esetek többségében jól éltem. Ha lehet ilyet kívánni, akkor a következő 30 évem is legyen ilyen. Akkor azt hiszem jó és teljes életet fogok élni.

Léhűtő

Pár hete átköltöztettek egy új irodába, új munkakörbe, egy új csaj mellé. Eddig ezt a csajt ritkán láttam, de mindig azt hittem, hogy milyen keményen és jól dolgozik. Most meg? Sírok, hogy mekkora egy hülye vagyok, hogy ilyen szarul ítéltem. Ugyanis a csaj ha felém járt, akkor mindig borzasztóan gondterhelt volt, mindig mesélte, hogy jaj most hányan várnak rá, mennyi határidős feladata van.
Most hogy látom: nyolc helyett kilencre, fél tízre jár dolgozni. Bejön, fogja a kávés csészéjét és eltűnik jó fél órára a titkárságra kávézni. Utána visszajön, megnézi mi a dolga, majd telefonál. Egyfolytában telefonál. Két hete szerdán ezt hallom. "Ezek normálisak? idenyomnak egy pénteki határidőt? Ezt nem lehet megcsinálni, hogy képzelik.." na ezt meghallgattam négyszer háromnegyed órában, mert négy ismerősét hívta fel rinyálni, hogy most ezt hogy képzeli. El is telt vele jól a napja, hogy azon rimánkodott, hogy ezt a határidős feladatot nem lehet megcsinálni.
Szóval aki eddig a szememben egy élmunkás volt (a főnök szemében is, sőt az övében azóta is), kiderült, hogy:
1. A munkaidejét rugalmasan kezeli (naponta egy, másfél órával kevesebbet van bent)
2. Szeret kávézni (naponta egy, másfél óra)
2. Szeret telefonálni (naponta két, két és fél óra)
4. Szeret beszélgetni (vagy a titkárságon lopja a napot, vagy a főnökkel smúzol, vagy saját irodájában a kollégákkal pofázik)
5. Szeret hangosan kurvaanyázni és csapkodni, ha valamit dolgozni kell.
Nekem meg lelkiismeret furdalásom van, ha naponta fél óránál többet internetezek, vagy tíz percet beszélgetek egy kollégával. Mekkora egy hülye vagyok. A kolléganő kb. napi fél óra érdemi munkát végez, de ezt olyan kurva jól előadja, hogy ő az élmunkás. És ezt mindenki be is veszi, főként ő maga, meg a főnök.
Az a baj, hogy én alapvetően olyan hülye vagyok, aki szeret dolgozni. Aztán szembekerülök ilyen szitukkal, hogy szart se csinál és mellette ő az atyaúristen, akkor erősen elgondolkozok rajta, hogy én konkrétan egy hülye vagyok. Mert eddig jól dolgoztam és nem pofáztam, hogy jaj mennyire kurva sokat dolgozom. Pedig pont fordítva kell. Geci keveset dolgozni és sokat pofázni. Bár távol áll a személyiségemtől, lehet, hogy munkahelyi normakövető leszek, keveset melózok, ellenben sokat beszélek róla.

Rivalizálás

Öt évet húztam le egy irodában, egy munkakörben. Mivel összebalhéztam a főnökkel, ezért egy új csajt rakott abba a munkakörbe, engem meg egy olyan munkakörbe helyezett, ahol nem nagyon vagyok szem előtt, nem sok az interakció a többi kollégával. Annak idején az új csaj nem értette, én elmagyaráztam neki, hogy ez azért van, mert a főnök nem bírja a stílusomat, én meg az övét. Eléggé el volt kenődve a szája, mert a nyugisabb helyről ahova felvették nem akart lemondani. Mondtam neki, hogy nyugi, ha te jobban kezeled a főnököt, akkor nem lesz gáz. Na és a csaj ügyes is. Elkapta a tökénél fogva a főnököt (pár éve még én is elkaptam, de aztán ráuntam, hogy nekem kell irányítani a főnököt, nem neki engem, és tele lett a hócipőm vele). Dicsértem is, hogy látod, megy ez neked, tök jó, ez a személyiség kell ide, nem az enyém, mert te határozottabb vagy. Láttam rajta, hogy örül a tőlem kapott elismerésnek, ami tényleg nem üres smúzolás volt, úgy gondolom, hogy ő jobban megállja ott a helyét. Aztán múlt héten jön az egyik kolléga (egy pasi), hogy elkapta a csaj a folyosón, hogy miért nem jár be hozzá. Mondja a csávó, mert kurva sok dolga van. Erre a csaj, mert hogy mikor én voltam ott, akkor gyakrabban ment beszélgetni...
csávó köpni nyelni nem tudott. Egyrészt azért járt be hozzám, mert már öt éve ismer, egy csomót dolgoztunk együtt, ismerjük egymást mint a rossz pénzt, és ha volt egy kis ideje bejött hozzám. Az új csajhoz meg nem jár be, mert mondta, hogy hát egyrészt nem ismeri, másrészt a csajnak elég nyers a stílusa és neki nem jön be.
Csaj meg totál ki van akadva, hogy hozzá miért nem jár be. Én meg röhögök, hogy most ez komoly? A munkában jól megállja a helyét, talán még jobban mint én, de ez neki nem elég, versengeni kell és a kiépített kapcsolataimat is magának akarja, és lehet látni rajta, hogy majd megpusztul benne, hogy neki ez miért nem megy. Komolyan mondom szánalmas. Ő a munkában teljesít jobban mint én, nekem meg közvetlenebb személyiségem van. Nekem valahogy nem jut eszembe, hogy most kezemet lábamat törjem, hogy szakmailag túllicitáljam. Ha rohadtul megerőltetném magam, akkor talán menne is, de én nem vagyok ez a versengő típus. Arassa le csak szépen ő a babérokat, jól dolgozik, kapja meg érte a prémiumot, kapjon elismerést, megérdemli. De miért fáj az neki, hogy az egyik pasi a sok közül hozzám bejárt hetente kétszer negyed órát beszélgetni, hozzá meg nem jár be. Ez miért mérce? Meg minek a mércéje? Nem értem én ezt komolyan.

váltás

Két hete voltam egy állásinterjún. Azóta sem hívtak vissza, mégis egyfajta jó érzés maradt bennem. Öt éve vagyok ugyan azon a munkahelyen. Már egy jó ideje nem érzem jól magam, sőt meglehetősen rossz hatással van rám.
Amikor egy ember beleragad egy helyzetbe, legyen az egy rossz iskola, egy szar kapcsolat, vagy egy fos munkahely, akkor egy idő után úrrá lesz rajta a beletörődés. Utálja mert nem találja a helyét, próbál alkalmazkodni, majd próbálja a körülményeket alakítani. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ha sikerül happy end, ha nem sikerül akkor meg ott van a hülye kudarcélmény. Mert először ott áll az ember, hogy nem oké. Aztán próbál idomulni, változtatni (saját magán és másokon is) de nem sikerül. És akkor ott van a dilemma, hogy vajon miért? Felteszi az ember a kérdést, hogy ki a hülye?
1. nem jó a hozzáállásom, nem tudok alkalmazkodni, szarul dolgozom és mindezeket nem tudok változtatni
2. nem jó a főnök (többi kolléga) hozzáállása, nem tudnak alkalmazkodni, szarul dolgoznak és mindezeken nem tudnak, vagy nem akarnak változtatni.
Persze hajlamosak vagyunk kifelé fordulni, hogy mindenki más a hülye, csak én nem. Én mindig a két eshetőség között vacilálok. Van amikor teljesen meg vagyok győződve róla, hogy az, hogy nem működnek a dolgok ez nem az én hibám, aztán van, hogy átesek a ló másik oldalára, hogy: de ha ebbe meg ebbe más lennék, vagy más lettem volna.
Bármi is az valóság, a kialakult helyzet már megvan, elszaródott, elromlott, nem nagyon van már visszaút. És az ember ezt nem hajlandó elfogadni, hogy nem tud változtatni a helyzeten, és ez durva kudarcélmény. Pedig a világ legegyszerűbb dolga az, hogyha valami nem megy, akkor kicsit erőltetjük, aztán továbbállunk és keresünk valahol máshol sikerélményt. Ez kb. az állásinterjú után esett le. Hogy mekkora egy idióta vagyok, hogy itt eszem magam, hogy mennyire gáz, hogy nem lehet normális keretek közé terelni a dolgokat, mikor semmi mást nem kellene csinálni, csak váltani, kilépni a szituból. Az állásinterjún kurvára szimpatikus volt, hogy a főnök megmondta kerek-perec, hogy mi a szitu. Nem úgy mint itt, hogy azzal vagyunk elfoglalva, hogy hogyan csomagoljuk be a szart aranyfóliába, hogy csinos legyen. Kő keményen ott megmondta a faszi, hogy ezt meg ezt kell csinálni, és a módját is, mondta, hogy kemény elvárások vannak, de ezért a fizetés sem kevés. Totál korrekt volt, nekem meg jó volt találkozni egy ilyennel, mert már totál elszoktam tőle. Szóval ki kell rángatom magam a mocsárból és váltani kell.